2014. december 18., csütörtök

Nagy fejű, vérző, végtag nélküli gyerekekkel álmodok

Még úgy másfél-két hét van hátra a szülésig. Gondolom, nem meglepő, hogy lassan már semmi más nem foglalkoztat, csak hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz a picur, rendben lesz-e vele minden. Talán ezért is van, hogy horrorfilmbe illő jelenetek kísértenek éjjel.

Nagyjából minden másnap felébredek az éjszaka közepén, mondjuk úgy 2 óra magasságában, és onnantól kezdve 2-3 órát ébren virrasztok. Rohadt idegesítő, de úgy vagyok vele, hogy a pici már biztos az éjszakai etetésekre készít fel ezzel is. Anyukámra persze mindig a frászt hozom. Általában egyébként is hajnali 4 óra körül kel, és amikor meglátja, hogy ég a szobámban a villany, úrrá lesz rajta a pánik, mert hogy akkor már most biztos menni kell. De nem, nem kell menni sehová (még), pusztán az álmatlanság kínoz. Amit már elfogadtam, a gyötrő álmokat viszont nem.

Rettenetesek dolgokat álmodok. Persze mindig a babával. Van, hogy nincs keze vagy lába. Van, hogy egyik sem, csak egy véres csonk a csöppnyi teste. Van, hogy a feje hatalmas, az orra pedig olyan picike, mint egy manónak. Van, hogy Down-szindrómás, van, hogy pusztán csak nagyon csúnya. Emlékszem, mikor az utóbbit álmodtam, álmomban megjegyeztem a barátnőmnek, hogy "Hááát, szegény gyerek az apjára ütött". Jó fej voltam, mi? :)

Pedig mindene megvan, ez egy UH kép a kis ficánkoló lábacskáiról.



A múlt éjszaka azonban mindent vitt. Álmomban otthon voltam, tettem a dolgom, ahogy máskor is napközben. Aztán minden előjel nélkül egyszer csak beindult a szülés, de nem is akárhogy, már kint is volt a gyerekem feje, úgy tartottam a kezemmel, hogy ki ne csússzon. Gyorsan hívtam a mentőket, de ők nagyon sokat késtek. A hasam elkezdett szétrepedni, nem bírtam már összefogni a kezeimmel, és kijött belőle egy gyerek. Vagyis csak egy gyerekfej. Egy halott gyerekfej. A teste további részét már a mentősök szedték ki belőlem. Lábai nem voltak, a karjai helyén is csak csökevényeket láttam. És ő volt az én kisbabám. Egy gyönyörű, élettelen kisbaba végtagok nélkül. Kérdeztem a mentősöket, hogy mikor halt meg, hiszen előző nap az ultrahangon és a szívhangvizsgálaton még minden rendben volt (ez tényleg így van, épp tegnap voltam). Azt felelték, valamikor hajnali 3 körül. Ekkor ébredtem fel. Először nem mertem ránézni az órára, de aztán csak megtettem. Amikor megláttam, hogy valóban 3 óra körül van, majdnem elsírtam magam. Legszívesebben berohantam volna a kórházba, hogy azonnal nézzék meg, minden rendben van-e velem, de egy álom miatt max. hülyének néznének, nem pedig aggódó kismamának.

Körülbelül egy óra telt el, mire megmozdult a csodabébi a hasamban a rémálom után. Könnyekkel küszködve köszöntem meg neki.



2014. november 19., szerda

Rémálom a szülőszobán

Egy hete és egy napja, hogy kórházban fekszem. És ha az utolsó pillanatban nem jön egy csodadoktor, akkor ma lenne egy egyhetes és egynapos koraszülött kislányom.

Egy héttel és néhány nappal ezelőtt lázas lettem, és sehogy nem akart elmúlni. Nem volt magas láz, 38.7 fölé egyszer sem ment, de nem akart megszűnni, ezért egy idő után a sürgősségin kötöttünk ki múlt hét kedden hajnalban. Onnan egyenes út vezetett a szülőszobáig. Rögtön infúzióra kötöttek és elkezdték figyelni a baba szívhangját, ami egyre magasabb értékeket mutatott, ahogy a lázam is folyamatosan feljebb és feljebb kúszott.

Hosszú órákon át tartott a megfigyelés, a bal karomba csöpögtették az infúziót, a jobb karomból vért vettek, a katéteren keresztül vizeletet nyertek, a baba szívhangját figyelő gép pedig egyre ütemesebben vert. Szakadt rólam a verejték, már szinte azt sem tudtam, hol vagyok, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal orvos, és közölte: mindent megpróbáltak, de nincs más megoldás, ki kell venni a babát a láztól égő testemből, mert valószínűleg fertőzést kapott és kint többet tehetnek érte, mint odabent. Csak folyt a könny a szememből, néztem a világ leghelyesebb orvosának a szemébe, és nem hittem el, amit mond, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "ne, kérem, ne". A 32. hétben jártam, a kisbabám épp, hogy elérte a 2 kilós súlyt, egyszerűen még nem volt itt az ideje. A doktor csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel, és biztosított, hogy mindent meg fog tenni értünk, de most egyszerűen nincs más választásom, készüljek fel valahogy lelkileg, fél órám van az operációig.

A kis rózsaszín karkötőt a műtét alatt kellett volna viselnem. Azóta sem vettem le, majd ha végleg elmúlik a veszély



Borzalmas fél óra állt előttem, nem kívánom senkinek. Zokogva hívtam fel azt a néhány embert, akinek erről tudnia kellett, majd teljesen összeomlottam. Valahogy megszűnt a világ létezni. Azt éreztem, hogy mindennek vége, hogy ami velem történik, az egyszerűen nem létezik, nincs. Csak feküdtem, folyt a könnyem és tehetetlen voltam. Aztán közölte az orvosom, hogy kicsit várnunk kell a koraszülött mentőre, mert az épp Kisvárdán van, anélkül pedig nem tudnak engem sem műteni, mert azzal fogják átszállítani a babát a műtét után a koraszülött osztályra. Azóta kiderült, az egyik szobatársamért ment az a koraszülött autó, aki ikreket várva feküdt a kisvárdai kórházban 30 hetes terhesen, de keringési zavarok léptek fel, ezért rá is operáció várt. Azóta is beszéljük, hogy a csodaorvos három kisbabát mentett meg aznap délelőtt, mert végül szerencsére őt sem kellett megműteni. Nyertem egy órát, ami épp elég volt arra, hogy dr. Orosz László főorvos úr, a csodadoktor úgy döntsön, nem engedélyezi a műtétet, amíg nem lát egy ultrahangot ő maga. Soha életemben nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek kezet csókoljak, de vele legszívesebben megtettem volna, amikor közölte: itt bizony ma nem lesz műtét, sőt, még holnap sem és azután sem: amíg csak lehet, hadd fejlődjön az a pici baba a hasamban, ott van a helye, nem kint. Az ultrahangon derült ki, hogy a vesém van begyulladva, az okozza a lázat, ami a kisbabám szívhangját ennyire befolyásolja. "Magát fogjuk meggyógyítani, a babát pedig hagyjuk fejlődni, ráér még" - nyugtatott az orvos, akinek azóta is imába foglalom a nevét.

Ez történt egy héttel és egy nappal ezelőtt. Azóta a kórházi ágyat nyomom, a vénáim már alig bírják a sok tűszúrást, de nem bánom, szurkáljanak, ahányszor csak kell, csak a csodabébi hadd maradjon még egy kicsit.

2014. november 2., vasárnap

+10 - és ez nem a terhességem alatt felszedett kilóim száma

Tegnap este nagyon kiakadtam. Sejtettem, hogy nem a bien-es sztori lesz az utolsó, amikor negatív kritikát kapok, de ez most nagyon rosszul érintett. És muszáj kiírnom magamból, hogy picit megkönnyebbüljek.

Tartozom még egy sokkoló vallomással. Legalábbis másokat sokkolni szokott a tény, hogy a gyerekem apja 10 évvel fiatalabb nálam. Igen, én is soknak tartom ezt a korkülönbséget, ezért sem akartam belekezdeni a dologba, és ezért tartott szegénynek hosszú hetekbe, mire meghódított engem. Kint, Cipruson egyébként ez soha nem számított, soha senki nem bántott minket emiatt, sőt, a barátaink, a munkatársaink és a főnökeink örültek, hogy boldogok vagyunk együtt.

2013.06.06. Limassol, Ciprus. Itt és így kezdődött minden. Egy buli után valahogy elfogytak az emberek mellőlünk, és csak mi ketten vártuk meg a napfelkeltét.



Valami olyat kaptunk kint egymástól, amit más nem adhatott meg. Hiába ugráltak körülötte a kiscsajok és hiába álltak sorban a kegyeimért a ciprusi férfiak, nem érdekelt minket más.

Na itthon teljesen más a helyzet, főleg most, hogy lesz egy közös gyerekünk. Akit egyébként ugye nem terveztünk. Mi csak együtt akartunk járni, élvezni az életet és azt az örömöt, amit egymástól kaptunk odakint, a Szerelem szigetén. Itthon azonban minden megváltozott, valahogy véget ért az álomszerű boldogság közöttünk, ahogy azt sokan előre meg is jósolták. Még mindig vallom, hogy nem én változtam, hanem ő, de ebbe ne menjünk bele, a múlt az múlt, most pedig most van. A lényeg, hogy fájó szívvel, de szakítanom kellett, belátni, hogy a 10 év az tényleg 10 év, jobb, ha nem áltatjuk magunkat, máshogy látjuk a dolgokat és azt, hogy miről szól egy párkapcsolat. Erre eltelik néhány hónap, és kiderül, terhes vagyok. Tőle. Attól, akitől nem akartam gyereket, akit úgy könyveltem el, hogy életem legőrültebb és legboldogabb nyara volt, semmi több és akivel meg akartam szakítani minden kapcsolatot. Erre tessék... :)

A közös magyar és görög barátaink szerint ez a sorsunk, ez a bébi azért fogant meg, hogy adjon nekünk egy új esélyt. Én azért nem látom ilyen rózsaszínben a dolgokat, nem gondolom, hogy mostantól boldogan élünk, míg meg nem halunk, viszont egy szavam sem lehet, mert az apuka csodálatosan reagálta le ezt a terhességet, le a kalappal előtte. Nem így a barátai és a rokonai. (Tisztelet a kivételnek.) Tegnap este tudtam meg, hogy ők csak egy "vén" 30 éves nőt látnak bennem, aki kihasználta a szegény 20 éves kisfiút és még talán át is verte, hogy gyereket csináltasson magának, aztán pedig jól lehúzza őt. Az agyam eldobom néha az embereken. Mi jöhet még? Én vagyok a hülye, hogy próbálom mindenben és mindenkiben a jót keresni? Egy barátom szerint naiv vagyok, és az élet nem így működik, de szerintem meg pont olyan az élet, amilyenné mi tesszük.

Én ebben a tíz év korkülönbségben is megtalálom a jót. Szegény anyukámat három dologgal szoktam nyugtatni:
1. olyanok vagyunk az apukával, mint a sztárok, a sztárvilágban meg sem kottyan röpke 10 év
2. majd lesz, aki elkíséri bulizni a kamaszodó lányunkat
3. ha én meghalok, egy jó darabig még lesz egy szülője a lányunknak
Na gondolhatjátok, hogy megnyugtattam, főleg az utolsó érvemmel.

Nagyon sokan kérdeznek az apukáról, ezért egy picit írok még róla. Fiatal kora ellenére érettebben nem is viselkedhetne, nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen erős és stabil. Amikor elmondtam neki, hogy beigazolódott a gyanú és tényleg lesz egy közös gyerekünk, azzal kezdtem, hogy semmit nem várok tőle. Mondtam, hogy ha részt akar venni a dologban, akkor természetesen részt vehet, de ha más tervei vannak, azt is megértem. Tudom, hogy be akarta járni még a világot, hogy tanuljon és dolgozzon, hogy kiteljesedhessen a szakmájában. Biztosítottam, hogy én nem fogom ebben visszatartani, sőt, támogatni fogom, ahogy korábban is mindig támogattam őt mindenben. De neki esze ágában sincs távol lenni tőlem és a születendő gyermekünktől. Amiért nagyon hálás vagyok neki. És jobban szeretem, mint eddig valaha.

2014. október 20., hétfő

Csókoltatom a bien.hu olvasóit!

Nem terveztem folytatni a blogot, inkább csak azért írtam meg a sztorimat, hogy az ismerőseimnek tényleg ne kelljen egyesével elmesélnem, mi hogyan történt. Szerencsére sokan ismernek és szeretnek, ezért egyértelmű volt számomra, hogy kíváncsiak lesznek, és így volt a leggyorsabb, legegyszerűbb a tájékoztatás.

Mint egykori online szerkesztő, nagyon jól tudom, mire harapnak az olvasók, ezért egyáltalán nem lepődtem meg, amikor volt kolléganőm megkérdezte, közölheti-e a történetemet oldalán egy interjú formájában. Sejtettem, hogy kapok majd hideget-meleget, azt viszont nagyon szomorúnak tartom, hogy ennyi rosszindulatú ember - és főleg nő - él ebben az országban. (A hozzászólásokat azóta törölte a főszerkesztő hölgy. Gondolom, egyrészt engem akart kímélni, másrészt pedig nem akarta, hogy ennyi aljasság borítsa el az egyébként szép és igényes oldalt.)

Sajnos a kommenteket nem láttam, mert aznap, amikor megjelent a cikk, épp az ágyat nyomtam 39 fokos lázzal. Már amikor nem a vécécsészét ölelgettem. A nagyon okos, terhességről mindent tudó nőknek üzenem, képzeljék, még ez sem az állapotom miatt volt, hanem egy vírus okozta. Bármilyen hihetetlen, valóban nem volt jele a terhességemnek, se hasfájás, se hányás, se émelygés, se rosszullét, semmi. Kivéve persze a menstruáció kimaradását, amit ahogy korábban írtam, szintén másra tudtam fogni. Abban igaza van mindenkinek, hogy el kellett volna mennem orvoshoz, vállalom, hogy ez valóban nagy hiba, felelőtlenség volt. De úgy voltam vele, majd helyrejön a dolog, ahogy azelőtt is helyrejött. Hibáztam, tudom, de könyörgöm, ezért már hülye kurva vagyok? Na ne! :) Örülök, hogy ennyi tökéletes ember él ebben az országban, én nem tartozom közéjük. És akkor mi van? Képzeljétek, nem vagyok egyedül!

Figyelem, szexi fotó következik! :D Csak azért, hogy lássátok, ilyen voltam 5 hónapos terhesen. Soha nem voltam egy modell alkat, talán ezért sem tűnt fel a változás, a fene tudja. Úgy nézek ki rajta, mint aki 5 hónapos terhes? Inkább, mint egy jóllakott napközis. A kép szeptember első napjaiban készült Cipruson.



Nagyon sokan írtak nekem a blogom és a cikk megjelenése óta, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, akik megosztották velem saját terhességük történetét. Volt olyan, aki fogamzásgátlót szedett, és úgy esett teherbe. Volt olyan, akik szinte végig menstruált a terhessége alatt, volt, aki "csak" a 18. hétig. Igen, ilyen érdekesen működik a női test, ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálunk még egy terhességre is. Írt egy lány, aki 7 hónapos terhesen jött haza külföldről, kint egyszer sem járt orvosnál. Felelőtlen volt? Igen. Tökéletes babát szült? Hála az égnek igen. Eszembe jutott ismeretlenként leüvölteni a fejét? Dehogyis.

Sajnos még mindig ott tartunk, hogy könnyebb a másikat szidni, mint bátorítani, pedig pont az elesetteknek van a legkevésbé szükségük arra, hogy még jobban beléjük rúgjanak. Engem nem kell félteni, mindig is hidegen hagyott a számomra ismeretlen emberek véleménye, de talán másokat rosszul érinthet a dolog. Éppen ezért üzenem a hozzám hasonló "hülye kurváknak" és "buta libáknak", hogy nekem bármikor írhatnak, én nagyon szívesen meghallgatom és támogatom őket. Vár ránk elég nehézség az életben a rosszindulatú szájhősök nélkül is.

Ha van kedvetek, olvassátok el tempty blogját is a témáról!


2014. október 6., hétfő

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok...

...sírva fakadtam. És nem az örömtől. És amikor erre gondolok, mindig rosszul érzem magam, mert azokra a nőkre gondolok, akik bármit megtennének, hogy meglássák azt a bizonyos két csíkot a terhességi tesztjükön. Így néz ki egyébként, és akárhogy is imádkoztam: “csak egy csík legyen, csak egy csík legyen”, hát nem. Két csík lett:


Sírni kezdtem és két napig abba sem tudtam hagyni. Mindez mikor és hol történt? Néhány héttel ezelőtt egy ciprusi lakás fürdőszobájában. A terhesség hányadik hetében? Ötödik, hatodik, esetleg hetedik? Egy frászt! Már túl voltam a 20. héten, amikor ráeszméltem, terhes vagyok. Igen, most mindenki azt kérdezi és jogosan: “ez hülye?” Van az a műsor a tévében, amikor fiatal lányok, nők csak akkor tudják meg, hogy terhesek, amikor már a szülőágyon fekszenek. Mindig idiótának tartottam őket, és tessék, most beállhatok a sorba. Hogy miért nem tudtam, hogy terhes vagyok? Hát kérdem én, hogy lehet az ember terhes, ha nem szexel senkivel? Lehetetlen, ugye? Pedig nem! Jó, nyilván nem én vagyok a 2. Szűz Mária, bár egy kicsit gyanús, hogy karácsonyra vagyok kiírva… 

A párkapcsolatom márciusban ért véget, utána pedig napra pontosan megjött, akkor, amikor jönnie kellett, pont úgy, ahogy máskor is szokott, így nem gondoltam semmi “rosszra”.

Aztán jött Ciprus. Aki ismer, tudja, hogy tavaly óta ott dolgozom, mert ott még lehet. Nem állítom, hogy Magyarországon nem, de hogy az én városomban nem sok munka akad, az biztos. 18 éves koromtól 30 éves koromig soha nem voltam munkanélküli, mindig volt mit csinálnom, de aztán jött a válság és a leépítések. Gondolom, nem kell ezt ecsetelnem, mindenki tapasztalja saját vagy családja bőrén. Ciprus új változást hozott az életembe. Tavaly még nem sejtettem, hogy végül ekkorát hoz majd. Életem legjobb időszaka az a néhány hónap volt, amit a gyermekem apjával együtt töltöttem kint Cipruson tavaly, talán soha ezelőtt nem voltam még ilyen boldog. Ez is egy érdekes történet, később elmesélem majd. :) Idén viszont a szakítást követően egyedül indultam el a “Szerelem szigetére”. Pontosabban, amikor tavasszal elindultam, már nem voltam egyedül, de akkor ezt még csak nem is sejtettem.


Szegény Csodabébi kapott mindent, csak jót nem

Még akkor sem fogtam gyanút, amikor kint elmaradtak a szokásos havi női bajok, mert tavaly ugyanez történt velem. Talán a klímaváltozás, talán a stressz miatt, a fene tudja, a lényeg, hogy a terhesség volt az utolsó dolog, amire gondoltam, hiszen nem volt párkapcsolatom. És nem voltak jelek sem. Semmi rosszullét, semmi hányinger, semmi hasfájás, semmi émelygés. Imádom ezt a gyereket, amiért így megkímélt. Ellenben én nem bántam jól vele. Rengeteget dolgoztam felszolgálóként egy 4 csillagos hotelben. Nemcsak poharakat és tányérokat vittem ki és szedtem le, hanem rohadt nehéz kocsikat tologattam, emelgettem napi 12 órában, általában napi fél óra szünettel. Fel-alá rohangáltam egész nap, egyszer egy kollégám megnézte, nagyjából 16 kilométert tettünk meg egy műszak alatt az étteremben.

Ha mindez nem lenne elég, szar kajákat ettem és ami még rosszabb, ittam is. Néha nem keveset. Mert a kinti munkát, távol a barátoktól és a családtól csak úgy lehet elviselni, ha néha lazul az ember. A lakótársaimmal hetente egyszer kimenőt adtunk magunknak: akármilyen fáradtak is voltunk, megkerestük az egyik kedvenc klubunkat és bizony nem egy pohár bort ittunk. Emiatt aggódtam a legtöbbet, és még most sem nyugodtam meg teljesen, hiába is mondják az orvosok, hogy minden rendben. Szegény gyerekem kapott kint tőlem mindent, csak odafigyelést nem. Ha belegondolok, hogy nemrég még egy habpartin nyomtam hajnal hatig, hát te jó ég… de mentségemre szóljon, tényleg nem sejtettem, hogy terhes vagyok. De aztán egyszer csak észrevettem, hogy elkezdett nőni a hasam…
 

 

A csodabébim



A blogot elsősorban azért hoztam létre, mert nincs kedvem minden ismerősömnek egyesével elmesélni, hogy történt a dolog. Főleg, mert én sem értem igazán, és azt hiszem, amíg élek, nem is fogom megérteni. Igen, terhes vagyok, és nem, nem számítottam rá, egyáltalán nem volt betervezve. De már így alakult, és innentől kezdve nincs más dolgom, mint vigyázni erre az áldásra, erre a Csodabébire. Mert ő tényleg az, már most, pedig még meg sem született.

Ugye, már most gyönyörű? :)