Nagyjából minden másnap felébredek az éjszaka közepén, mondjuk úgy 2 óra magasságában, és onnantól kezdve 2-3 órát ébren virrasztok. Rohadt idegesítő, de úgy vagyok vele, hogy a pici már biztos az éjszakai etetésekre készít fel ezzel is. Anyukámra persze mindig a frászt hozom. Általában egyébként is hajnali 4 óra körül kel, és amikor meglátja, hogy ég a szobámban a villany, úrrá lesz rajta a pánik, mert hogy akkor már most biztos menni kell. De nem, nem kell menni sehová (még), pusztán az álmatlanság kínoz. Amit már elfogadtam, a gyötrő álmokat viszont nem.
Rettenetesek dolgokat álmodok. Persze mindig a babával. Van, hogy nincs keze vagy lába. Van, hogy egyik sem, csak egy véres csonk a csöppnyi teste. Van, hogy a feje hatalmas, az orra pedig olyan picike, mint egy manónak. Van, hogy Down-szindrómás, van, hogy pusztán csak nagyon csúnya. Emlékszem, mikor az utóbbit álmodtam, álmomban megjegyeztem a barátnőmnek, hogy "Hááát, szegény gyerek az apjára ütött". Jó fej voltam, mi? :)
Pedig mindene megvan, ez egy UH kép a kis ficánkoló lábacskáiról.
A múlt éjszaka azonban mindent vitt. Álmomban otthon voltam, tettem a dolgom, ahogy máskor is napközben. Aztán minden előjel nélkül egyszer csak beindult a szülés, de nem is akárhogy, már kint is volt a gyerekem feje, úgy tartottam a kezemmel, hogy ki ne csússzon. Gyorsan hívtam a mentőket, de ők nagyon sokat késtek. A hasam elkezdett szétrepedni, nem bírtam már összefogni a kezeimmel, és kijött belőle egy gyerek. Vagyis csak egy gyerekfej. Egy halott gyerekfej. A teste további részét már a mentősök szedték ki belőlem. Lábai nem voltak, a karjai helyén is csak csökevényeket láttam. És ő volt az én kisbabám. Egy gyönyörű, élettelen kisbaba végtagok nélkül. Kérdeztem a mentősöket, hogy mikor halt meg, hiszen előző nap az ultrahangon és a szívhangvizsgálaton még minden rendben volt (ez tényleg így van, épp tegnap voltam). Azt felelték, valamikor hajnali 3 körül. Ekkor ébredtem fel. Először nem mertem ránézni az órára, de aztán csak megtettem. Amikor megláttam, hogy valóban 3 óra körül van, majdnem elsírtam magam. Legszívesebben berohantam volna a kórházba, hogy azonnal nézzék meg, minden rendben van-e velem, de egy álom miatt max. hülyének néznének, nem pedig aggódó kismamának.
Körülbelül egy óra telt el, mire megmozdult a csodabébi a hasamban a rémálom után. Könnyekkel küszködve köszöntem meg neki.
