Rémálom a szülőszobán

Egy hete és egy napja, hogy kórházban fekszem. És ha az utolsó pillanatban nem jön egy csodadoktor, akkor ma lenne egy egyhetes és egynapos koraszülött kislányom.

Egy héttel és néhány nappal ezelőtt lázas lettem, és sehogy nem akart elmúlni. Nem volt magas láz, 38.7 fölé egyszer sem ment, de nem akart megszűnni, ezért egy idő után a sürgősségin kötöttünk ki múlt hét kedden hajnalban. Onnan egyenes út vezetett a szülőszobáig. Rögtön infúzióra kötöttek és elkezdték figyelni a baba szívhangját, ami egyre magasabb értékeket mutatott, ahogy a lázam is folyamatosan feljebb és feljebb kúszott.

Hosszú órákon át tartott a megfigyelés, a bal karomba csöpögtették az infúziót, a jobb karomból vért vettek, a katéteren keresztül vizeletet nyertek, a baba szívhangját figyelő gép pedig egyre ütemesebben vert. Szakadt rólam a verejték, már szinte azt sem tudtam, hol vagyok, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal orvos, és közölte: mindent megpróbáltak, de nincs más megoldás, ki kell venni a babát a láztól égő testemből, mert valószínűleg fertőzést kapott és kint többet tehetnek érte, mint odabent. Csak folyt a könny a szememből, néztem a világ leghelyesebb orvosának a szemébe, és nem hittem el, amit mond, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "ne, kérem, ne". A 32. hétben jártam, a kisbabám épp, hogy elérte a 2 kilós súlyt, egyszerűen még nem volt itt az ideje. A doktor csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel, és biztosított, hogy mindent meg fog tenni értünk, de most egyszerűen nincs más választásom, készüljek fel valahogy lelkileg, fél órám van az operációig.

A kis rózsaszín karkötőt a műtét alatt kellett volna viselnem. Azóta sem vettem le, majd ha végleg elmúlik a veszély

Borzalmas fél óra állt előttem, nem kívánom senkinek. Zokogva hívtam fel azt a néhány embert, akinek erről tudnia kellett, majd teljesen összeomlottam. Valahogy megszűnt a világ létezni. Azt éreztem, hogy mindennek vége, hogy ami velem történik, az egyszerűen nem létezik, nincs. Csak feküdtem, folyt a könnyem és tehetetlen voltam. Aztán közölte az orvosom, hogy kicsit várnunk kell a koraszülött mentőre, mert az épp Kisvárdán van, anélkül pedig nem tudnak engem sem műteni, mert azzal fogják átszállítani a babát a műtét után a koraszülött osztályra. Azóta kiderült, az egyik szobatársamért ment az a koraszülött autó, aki ikreket várva feküdt a kisvárdai kórházban 30 hetes terhesen, de keringési zavarok léptek fel, ezért rá is operáció várt. Azóta is beszéljük, hogy a csodaorvos három kisbabát mentett meg aznap délelőtt, mert végül szerencsére őt sem kellett megműteni. Nyertem egy órát, ami épp elég volt arra, hogy dr. Orosz László főorvos úr, a csodadoktor úgy döntsön, nem engedélyezi a műtétet, amíg nem lát egy ultrahangot ő maga. Soha életemben nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek kezet csókoljak, de vele legszívesebben megtettem volna, amikor közölte: itt bizony ma nem lesz műtét, sőt, még holnap sem és azután sem: amíg csak lehet, hadd fejlődjön az a pici baba a hasamban, ott van a helye, nem kint. Az ultrahangon derült ki, hogy a vesém van begyulladva, az okozza a lázat, ami a kisbabám szívhangját ennyire befolyásolja. "Magát fogjuk meggyógyítani, a babát pedig hagyjuk fejlődni, ráér még" - nyugtatott az orvos, akinek azóta is imába foglalom a nevét.

Ez történt egy héttel és egy nappal ezelőtt. Azóta a kórházi ágyat nyomom, a vénáim már alig bírják a sok tűszúrást, de nem bánom, szurkáljanak, ahányszor csak kell, csak a csodabébi hadd maradjon még egy kicsit.

+10 - és ez nem a terhességem alatt felszedett kilóim száma

Tegnap este nagyon kiakadtam. Sejtettem, hogy nem a bien-es sztori lesz az utolsó, amikor negatív kritikát kapok, de ez most nagyon rosszul érintett. És muszáj kiírnom magamból, hogy picit megkönnyebbüljek.

Tartozom még egy sokkoló vallomással. Legalábbis másokat sokkolni szokott a tény, hogy a gyerekem apja 10 évvel fiatalabb nálam. Igen, én is soknak tartom ezt a korkülönbséget, ezért sem akartam belekezdeni a dologba, és ezért tartott szegénynek hosszú hetekbe, mire meghódított engem. Kint, Cipruson egyébként ez soha nem számított, soha senki nem bántott minket emiatt, sőt, a barátaink, a munkatársaink és a főnökeink örültek, hogy boldogok vagyunk együtt.

2013.06.06. Limassol, Ciprus. Itt és így kezdődött minden. Egy buli után valahogy elfogytak az emberek mellőlünk, és csak mi ketten vártuk meg a napfelkeltét.

Valami olyat kaptunk kint egymástól, amit más nem adhatott meg. Hiába ugráltak körülötte a kiscsajok és hiába álltak sorban a kegyeimért a ciprusi férfiak, nem érdekelt minket más.

Na itthon teljesen más a helyzet, főleg most, hogy lesz egy közös gyerekünk. Akit egyébként ugye nem terveztünk. Mi csak együtt akartunk járni, élvezni az életet és azt az örömöt, amit egymástól kaptunk odakint, a Szerelem szigetén. Itthon azonban minden megváltozott, valahogy véget ért az álomszerű boldogság közöttünk, ahogy azt sokan előre meg is jósolták. Még mindig vallom, hogy nem én változtam, hanem ő, de ebbe ne menjünk bele, a múlt az múlt, most pedig most van. A lényeg, hogy fájó szívvel, de szakítanom kellett, belátni, hogy a 10 év az tényleg 10 év, jobb, ha nem áltatjuk magunkat, máshogy látjuk a dolgokat és azt, hogy miről szól egy párkapcsolat. Erre eltelik néhány hónap, és kiderül, terhes vagyok. Tőle. Attól, akitől nem akartam gyereket, akit úgy könyveltem el, hogy életem legőrültebb és legboldogabb nyara volt, semmi több és akivel meg akartam szakítani minden kapcsolatot. Erre tessék... :)

A közös magyar és görög barátaink szerint ez a sorsunk, ez a bébi azért fogant meg, hogy adjon nekünk egy új esélyt. Én azért nem látom ilyen rózsaszínben a dolgokat, nem gondolom, hogy mostantól boldogan élünk, míg meg nem halunk, viszont egy szavam sem lehet, mert az apuka csodálatosan reagálta le ezt a terhességet, le a kalappal előtte. Nem így a barátai és a rokonai. (Tisztelet a kivételnek.) Tegnap este tudtam meg, hogy ők csak egy "vén" 30 éves nőt látnak bennem, aki kihasználta a szegény 20 éves kisfiút és még talán át is verte, hogy gyereket csináltasson magának, aztán pedig jól lehúzza őt. Az agyam eldobom néha az embereken. Mi jöhet még? Én vagyok a hülye, hogy próbálom mindenben és mindenkiben a jót keresni? Egy barátom szerint naiv vagyok, és az élet nem így működik, de szerintem meg pont olyan az élet, amilyenné mi tesszük.

Én ebben a tíz év korkülönbségben is megtalálom a jót. Szegény anyukámat három dologgal szoktam nyugtatni:
1. olyanok vagyunk az apukával, mint a sztárok, a sztárvilágban meg sem kottyan röpke 10 év
2. majd lesz, aki elkíséri bulizni a kamaszodó lányunkat
3. ha én meghalok, egy jó darabig még lesz egy szülője a lányunknak
Na gondolhatjátok, hogy megnyugtattam, főleg az utolsó érvemmel.

Nagyon sokan kérdeznek az apukáról, ezért egy picit írok még róla. Fiatal kora ellenére érettebben nem is viselkedhetne, nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen erős és stabil. Amikor elmondtam neki, hogy beigazolódott a gyanú és tényleg lesz egy közös gyerekünk, azzal kezdtem, hogy semmit nem várok tőle. Mondtam, hogy ha részt akar venni a dologban, akkor természetesen részt vehet, de ha más tervei vannak, azt is megértem. Tudom, hogy be akarta járni még a világot, hogy tanuljon és dolgozzon, hogy kiteljesedhessen a szakmájában. Biztosítottam, hogy én nem fogom ebben visszatartani, sőt, támogatni fogom, ahogy korábban is mindig támogattam őt mindenben. De neki esze ágában sincs távol lenni tőlem és a születendő gyermekünktől. Amiért nagyon hálás vagyok neki. És jobban szeretem, mint eddig valaha.