2014. november 19., szerda

Rémálom a szülőszobán

Egy hete és egy napja, hogy kórházban fekszem. És ha az utolsó pillanatban nem jön egy csodadoktor, akkor ma lenne egy egyhetes és egynapos koraszülött kislányom.

Egy héttel és néhány nappal ezelőtt lázas lettem, és sehogy nem akart elmúlni. Nem volt magas láz, 38.7 fölé egyszer sem ment, de nem akart megszűnni, ezért egy idő után a sürgősségin kötöttünk ki múlt hét kedden hajnalban. Onnan egyenes út vezetett a szülőszobáig. Rögtön infúzióra kötöttek és elkezdték figyelni a baba szívhangját, ami egyre magasabb értékeket mutatott, ahogy a lázam is folyamatosan feljebb és feljebb kúszott.

Hosszú órákon át tartott a megfigyelés, a bal karomba csöpögtették az infúziót, a jobb karomból vért vettek, a katéteren keresztül vizeletet nyertek, a baba szívhangját figyelő gép pedig egyre ütemesebben vert. Szakadt rólam a verejték, már szinte azt sem tudtam, hol vagyok, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal orvos, és közölte: mindent megpróbáltak, de nincs más megoldás, ki kell venni a babát a láztól égő testemből, mert valószínűleg fertőzést kapott és kint többet tehetnek érte, mint odabent. Csak folyt a könny a szememből, néztem a világ leghelyesebb orvosának a szemébe, és nem hittem el, amit mond, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "ne, kérem, ne". A 32. hétben jártam, a kisbabám épp, hogy elérte a 2 kilós súlyt, egyszerűen még nem volt itt az ideje. A doktor csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel, és biztosított, hogy mindent meg fog tenni értünk, de most egyszerűen nincs más választásom, készüljek fel valahogy lelkileg, fél órám van az operációig.

A kis rózsaszín karkötőt a műtét alatt kellett volna viselnem. Azóta sem vettem le, majd ha végleg elmúlik a veszély



Borzalmas fél óra állt előttem, nem kívánom senkinek. Zokogva hívtam fel azt a néhány embert, akinek erről tudnia kellett, majd teljesen összeomlottam. Valahogy megszűnt a világ létezni. Azt éreztem, hogy mindennek vége, hogy ami velem történik, az egyszerűen nem létezik, nincs. Csak feküdtem, folyt a könnyem és tehetetlen voltam. Aztán közölte az orvosom, hogy kicsit várnunk kell a koraszülött mentőre, mert az épp Kisvárdán van, anélkül pedig nem tudnak engem sem műteni, mert azzal fogják átszállítani a babát a műtét után a koraszülött osztályra. Azóta kiderült, az egyik szobatársamért ment az a koraszülött autó, aki ikreket várva feküdt a kisvárdai kórházban 30 hetes terhesen, de keringési zavarok léptek fel, ezért rá is operáció várt. Azóta is beszéljük, hogy a csodaorvos három kisbabát mentett meg aznap délelőtt, mert végül szerencsére őt sem kellett megműteni. Nyertem egy órát, ami épp elég volt arra, hogy dr. Orosz László főorvos úr, a csodadoktor úgy döntsön, nem engedélyezi a műtétet, amíg nem lát egy ultrahangot ő maga. Soha életemben nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek kezet csókoljak, de vele legszívesebben megtettem volna, amikor közölte: itt bizony ma nem lesz műtét, sőt, még holnap sem és azután sem: amíg csak lehet, hadd fejlődjön az a pici baba a hasamban, ott van a helye, nem kint. Az ultrahangon derült ki, hogy a vesém van begyulladva, az okozza a lázat, ami a kisbabám szívhangját ennyire befolyásolja. "Magát fogjuk meggyógyítani, a babát pedig hagyjuk fejlődni, ráér még" - nyugtatott az orvos, akinek azóta is imába foglalom a nevét.

Ez történt egy héttel és egy nappal ezelőtt. Azóta a kórházi ágyat nyomom, a vénáim már alig bírják a sok tűszúrást, de nem bánom, szurkáljanak, ahányszor csak kell, csak a csodabébi hadd maradjon még egy kicsit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése