Egy héttel és néhány nappal ezelőtt lázas lettem, és sehogy nem akart elmúlni. Nem volt magas láz, 38.7 fölé egyszer sem ment, de nem akart megszűnni, ezért egy idő után a sürgősségin kötöttünk ki múlt hét kedden hajnalban. Onnan egyenes út vezetett a szülőszobáig. Rögtön infúzióra kötöttek és elkezdték figyelni a baba szívhangját, ami egyre magasabb értékeket mutatott, ahogy a lázam is folyamatosan feljebb és feljebb kúszott.
Hosszú órákon át tartott a megfigyelés, a bal karomba csöpögtették az infúziót, a jobb karomból vért vettek, a katéteren keresztül vizeletet nyertek, a baba szívhangját figyelő gép pedig egyre ütemesebben vert. Szakadt rólam a verejték, már szinte azt sem tudtam, hol vagyok, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy fiatal orvos, és közölte: mindent megpróbáltak, de nincs más megoldás, ki kell venni a babát a láztól égő testemből, mert valószínűleg fertőzést kapott és kint többet tehetnek érte, mint odabent. Csak folyt a könny a szememből, néztem a világ leghelyesebb orvosának a szemébe, és nem hittem el, amit mond, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "ne, kérem, ne". A 32. hétben jártam, a kisbabám épp, hogy elérte a 2 kilós súlyt, egyszerűen még nem volt itt az ideje. A doktor csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel, és biztosított, hogy mindent meg fog tenni értünk, de most egyszerűen nincs más választásom, készüljek fel valahogy lelkileg, fél órám van az operációig.
A kis rózsaszín karkötőt a műtét alatt kellett volna viselnem. Azóta sem vettem le, majd ha végleg elmúlik a veszély
Borzalmas fél óra állt előttem, nem kívánom senkinek. Zokogva hívtam fel azt a néhány embert, akinek erről tudnia kellett, majd teljesen összeomlottam. Valahogy megszűnt a világ létezni. Azt éreztem, hogy mindennek vége, hogy ami velem történik, az egyszerűen nem létezik, nincs. Csak feküdtem, folyt a könnyem és tehetetlen voltam. Aztán közölte az orvosom, hogy kicsit várnunk kell a koraszülött mentőre, mert az épp Kisvárdán van, anélkül pedig nem tudnak engem sem műteni, mert azzal fogják átszállítani a babát a műtét után a koraszülött osztályra. Azóta kiderült, az egyik szobatársamért ment az a koraszülött autó, aki ikreket várva feküdt a kisvárdai kórházban 30 hetes terhesen, de keringési zavarok léptek fel, ezért rá is operáció várt. Azóta is beszéljük, hogy a csodaorvos három kisbabát mentett meg aznap délelőtt, mert végül szerencsére őt sem kellett megműteni. Nyertem egy órát, ami épp elég volt arra, hogy dr. Orosz László főorvos úr, a csodadoktor úgy döntsön, nem engedélyezi a műtétet, amíg nem lát egy ultrahangot ő maga. Soha életemben nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek kezet csókoljak, de vele legszívesebben megtettem volna, amikor közölte: itt bizony ma nem lesz műtét, sőt, még holnap sem és azután sem: amíg csak lehet, hadd fejlődjön az a pici baba a hasamban, ott van a helye, nem kint. Az ultrahangon derült ki, hogy a vesém van begyulladva, az okozza a lázat, ami a kisbabám szívhangját ennyire befolyásolja. "Magát fogjuk meggyógyítani, a babát pedig hagyjuk fejlődni, ráér még" - nyugtatott az orvos, akinek azóta is imába foglalom a nevét.
Ez történt egy héttel és egy nappal ezelőtt. Azóta a kórházi ágyat nyomom, a vénáim már alig bírják a sok tűszúrást, de nem bánom, szurkáljanak, ahányszor csak kell, csak a csodabébi hadd maradjon még egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése