"Csodálatos szülésed lesz" - jósolta a nagynéném. Hát nem lett...

Sokan várják már tőlem a beszámolót, úgyhogy fáradtság ide vagy oda, erőt vettem most magamon, hogy megoszthassam végre veletek, mi történt életem legfontosabb napján, 2014. december 31-én. :) Aki azt várja, hogy ódákat fogok zengeni a szülés szépségeiről, az inkább most hagyja abba az olvasást, mert nem fogom ezt tenni. Pedig én is azt hittem, sima menet lesz. De nem.

A kis Grimaszmanóért persze megérte a fájdalom

Végig pozitívan álltam a szüléshez, készítettem a lelkemet és a testemet is a nagy napra. Elolvastam a világ összes cikkét és fórumát, rögzítettem a fejemben a látott képeket, gyakoroltam a légzéstechnikákat, vettem jógaleckéket a neten, lelkesen ittam a málnalevél teát, szedtem a homeós bogyókat, és a babával is megbeszéltem a dolgokat, hogy tényleg minden tökéletes legyen. De sajnos nem lett az. Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket, és később már csak a jóra fogok emlékezni. Hát nagyon remélem, mert még most is elfog a rosszullét, ha visszagondolok arra a mintegy 16 órás vajúdásra. Lehet, hogy másképp gondolnám, ha a végén meg tudom szülni a kislányomat, de így csak a végeláthatatlan, leírhatatlan fájdalomra tudok visszaemlékezni. Megváltást jelentett számomra, amikor 16 óra elteltével közölték: irány a műtő. Mint kiderült, a köldökzsinór is rá volt tekeredve a baba nyakára, ezért így utólag még kevésbé bánom, hogy így alakult. Egyébként már az elején sejthettem volna, hogy nem lesz egyszerű ez a szülés, pedig viccesen indult, úgy, mint a filmekben.

Elfolyt a magzatvíz

A szülést megelőző napon még orvosi vizsgálaton voltam, autókáztam, vásároltam, csavarogtam, semmi jele nem volt annak, hogy itt bizony hamarosan szülés (vagy mi) lesz. Aztán éjfél körül lefeküdtem aludni, egy óra múlva pedig arra keltem, hogy vizes alattam a lepedő. A magzatvíz csak folyt és folyt, sehogy nem akart elállni, már összevizeztem mindent. Még felöltözni sem tudtam, mert szünet nélkül folyt ki belőlem a víz, én pedig csak nevettem és nevettem. Anyukám persze tiszta ideg lett, soha nem felejtem el, ahogy nekem mondogatja: "nyugiiii, nyugiiiii.... nyugi, nyugi, nyugi, nyugi!!!". "Anya, te nyugodj meg, én jól vagyok" - feleltem én és csak nevettem tovább, mert már az egész szobában állt a víz.

A kórházba vezető úton azt fontolgattam, átveszem anya helyét a kormánynál, mert szegénykém tényleg nagyon stresszes volt. Nekem addig a pillanatig semmi problémám nem akadt, amíg be nem kötötték a szülőszobán az infúziót. Vagyis amíg próbálták bekötni. Egy rendkívül tehetséges nővérke két vénámat szúrta félre. A másodiknál már csillagokat láttam, és szinte rákiabáltam, hogy ezt azonnal hagyja abba, mert már az egész karom lezsibbadt. Na ekkor estem kétségbe: itt fogok gyereket szülni, amikor még a vénámat sem találják meg? Korábban számtalan alkalommal adtam vért, szuper erős vénáim vannak, nem értettem, hogy lehet így bénázni.

Egy héttel a szülés után még mindig így nézett ki az egyik vénám és környéke

Ekkor már sejthettem volna, hogy ha így kezdődik, nem lesz egyszerű menet... Aztán csak teltek-múltak az órák. Az első tíz még meg sem kottyant, sőt, két oxitocint is bekötöttek nekem, hogy erősítsenek kicsit a fájásaimon. Az utolsó hat óra maga volt a pokol, sajnos tényleg rossz visszagondolni rá, ezért nem is nagyon szeretnék róla bővebben írni.

A császármetszés

Ahogy már írtam, tényleg megváltásnak éreztem, amikor közölték, irány a műtő. Viszont beugrott, mi történt novemberben az egyik kismamával a kórházban, aki ikreket hordott a szíve alatt és programozott császár várt rá. Szegénynek rosszul adták be az epidurálist, végigüvöltötte a fájdalomtól a műtétet, majd sokkot kapott és majdnem elvérzett. :( Én nem akarom bántani a nyíregyházi kórházat, de egyszerűen elképesztő, amik itt történnek. Elég csak arra gondolnom, hogy engem is majdnem felvágtak 32 hetes terhesen, mert azt hitték, a babának van baja, pedig csak a vesém volt begyulladva.... Na de szerencsére én egy ügyes altatóorvost fogtam ki (hihetetlen, hogy ennek örülni kell amúgy), aki fájdalommentesen adta be nekem az érzéstelenítőt, ráadásul az egész műtét alatt a fejem mellett állt és folyamatosan sorolta, éppen mi történik, hol vágnak, mit csinálnak, mit lát a babából. 10 perccel később már a fejem mellé tették a kis Csodabébit, hogy megpuszilhassam, aztán vitték is tovább.

Az első fotó, amit készítettem a kis Csillagszeműről az őrzőben a műtét után

Sokan kérdezték, mit éreztem, amikor először megláttam a kislányomat. Könnyekig hatódtam, igaz? Talán a fáradság tette vagy talán az, hogy nem természetes úton született a kis Bébibogyó, de én nem sírtam el magam. Egyszerűen csak néztem a kislányomat és még mindig hihetetlen volt számomra, hogy ő tényleg belőlem van és létezik. Pedig létezik, immár lassan három hete. :)

Hihetetlen a női test, egyszerűen csoda, hogy életet tud adni. A többi változáson pedig szintén csak ámulok, egyszerűen tényleg minden olyan precízen ki van találva rajtunk. Gondolok például arra, ahogy a kisbaba ösztönösen rácuppan az anyuka melleire, szopja a semmit, ami aztán idővel mégis meghozza a várva várt tejcsit. Vagy arra, ahogy szoptatás közben szabályosan érezni lehet, ahogy húzódik össze a méh. Izgalmas és csodálatos apró dolgok ezek, örülök, hogy megtapasztalhattam őket.

És amiért mégis jó szívvel gondolok vissza a kórházra

Egyrészt nyilván azért, mert itt kaptam meg életem legnagyobb ajándékát, másrészt viszont a szülést követő napokat kifejezetten élveztem. Persze rohadtul fájt a seb, akit műtöttek már, az tudja, hogy milyen kegyetlen érzés ilyenkor felülni, felállni és járni. Szerencsére azonban akadt egy-két jó fej szobatárs, akikkel együtt tudtunk nevetni a bénázásokon. Azt pedig még álmomban sem gondoltam, hogy egyszer tiszta szívemből gratulálok egy felnőtt nőnek, sőt, meg is tapsolom, amiért sikerült 3 nap után kakilnia, ahogy azt sem, hogy egyszer még női mellet fogok fogdosni egy kórteremben. Igen, ilyen is volt :D Egy szintén első babás anyukával két napig figyeltük egymás melleit, kinek hogy durrannak be. "Nézd már meg, a tiéd is ugyanilyen kemény?" - az ilyen, és ehhez hasonló perverz kérdések százai töltötték ki a kórházban töltött időnk nagy részét, és közben volt, hogy már könnyesre nevettük a szemünket. 

A kedvenc kórházas fotóm Liniről, egy naposan már így vigyorgott és pózolt a kis huncut

A legjobb persze az egészben, hogy tényleg egy csoda történt velem, hiszen életet adhattam egy aprócska kis lénynek. Az egész terhességet csodának gondoltam mindig, pedig az igazi varázslat még csak most kezdődött el.